Aktualitások,  Igazi értékek

Mező György atyára emlékezünk

12 évvel ezelőtt, 2008. április 26-án ment el tőlünk Mező György atya abba „az országba, amelyet Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9). Vereb Csabáné gondolataival emlékezzünk meg róla.

Vereb Csabáné: Mező György esperes – parókus atya.

Mező György 1992-ben érkezett Nyíracsádra családjával együtt.

Tapasztalt papként könnyen meglelte a görögkatolikus hívek szívéhez vezető utat. Magánemberként pedig hamar megtalálta a helyét közvetlen személyiségével.

Jó kapcsolatot alakított ki a görögkatolikus családokkal. Örült, ha látogatásai alkalmával rendezett életkörülményeket és meghitt családi életet talált. Elszomorodott, ha valakinél békétlenséget, vagy szegénységet tapasztalt. Mindenkor kereste a segítés lehetőségét. 

Ismert mindenkit Nyíracsádon, megtanulta a neveket és ismerte a családi szálakat. Áldozáskor a keresztnevükön szólította az embereket.  

Papként nagyon fontosnak tartotta a görögkatolikusok hitben való erősítését, az egyház gyarapítását. A gyerekeken és a fiatalokon keresztül próbálta a családok egységét növelni. Ifjúsági csoportjának tagjai ma már olyan szülők, akik mély hitben nevelik gyermekeiket. Közülük lett pap, több hitoktató, óvónő, tanár, vagy „csak” egyszerűen istenfélő ember. 

Bátorította azokat a felnőtteket is, akik a rendszerváltás előtt munkakörük miatt nem járhattak templomba. Nagy öröme telt abban, amikor ezeket, az embereket családostól újra a templomban látta. Több pedagógus szorongását oldotta fel, akik szenvedtek attól, hogy boldogulásuk érdekében elfogadták az akkori rendszer előírásait. Egyenként kereste fel és fogadta vissza az eltévedt lelkeket.

A házszentelések végeztével több hétre volt szüksége ahhoz, hogy a látottakat fel tudja magában dolgozni. Magára vette az emberek gondjait, amelyek a tudomására jutottak és fáradságot nem kímélve. rendszeres látogatással, tanácsokkal iparkodott segíteni. 

Hajnalonként, amikor a test még pihenni szeretne, de az éber elme már dolgozik, rádiót hallgatott. A nap első híradásából is építkezett, ekkor született gondolatait meg is osztotta híveivel, akár a liturgiákon a szentbeszédben, akár magánemberként, barátként, szomszédként. 

Egy ilyen, hajnali rádiózáskor hallotta meg Prokop Péter pap festőművész felajánlását is: 50 képet adományoz annak a településnek, aki méltó kiállítóhelyet biztosít számukra. A polgármester úrral Dr. Katona Gyulával egyetértésben keresték fel Prokop Péter atyát, és kötötték meg a szerződést, a képek ajándékozásáról. A két atya között kialakult baráti egyetértésnek köszönhető, hogy Prokop atya halála után, hagyatékából még 20 további festményhez jutott a település. A képek jelenleg a Malom Galéria 3. emeletén vannak elhelyezve.

De ugyanolyan fontosnak tartotta az egyház fizikai gyarapodását is. 

Elsősorban a templom állaga, állapota érdekelte. Amikor Nyíracsádra érkezett, mindjárt meglátta a tennivalókat. 

Legfontosabb dolognak tartotta a templom, az ikonosztázion és a bejárati ajtók felújítását. A hívek adományával és imájuk által megerősítve kezdett hozzá a munkálatok megtervezéséhez.  Pályázatíráshoz és a tervek véghezviteléhez az önkormányzattól kért és kapott támogatást. 

Tömören így fogalmazhatnánk: meglátta, megtervezte, véghezvitte. Azzal az aprólékos, lelkiismeretes szorgalommal, ami a papi munkáját is jellemezte 

Így vette észre a kopott, sérült falfestést, a beázott boltozatot, így látta meg a padláson porosodó, romos állapotú királyi ajtó szépségét, amelyet ma is nap, mint nap megcsodálunk, és így ismerte meg a kopott deszkák hátoldalából, hogy azok többszázéves ikonokat rejtenek, amelyek sürgősen restaurálásra szorulnak. És, ha meglátta, addig ment, amíg meg nem valósította, amit eltervezett.

Amikor a templomfelújítással elkészült gyakran tréfáltak vele a nyíracsádiak, aggódva:” Nehogy egy másik felújítandó templom miatt elvigyenek tőlünk, atya!”

Keresztes Szilárd püspök atya jól ismerte Mező György atyát, és tudta, mennyire fog hiányozni: „az az igazi, meggyőző aggódás és együttérzés az egyház sorsával, az ő különös szeretete az ő mindenkori templomának a szépsége iránt.”                                                                                                           

Mező atya tényleg szerette minden templomát, a mienket különösen. Ismerte minden ikonjának és falképének jelentését. 

     Mekkora öröme volt, amikor elkészült egy-egy része a templomnak, vagy amikor összegyűlt a pénz a régi képek restaurálásához. És még mekkora, amikor el is készültek azok.  Ilyenkor nagy elragadtatással beszélt róla, akinek csak tudta, megmutatta és izgatottan várta, hogy a hívek mit szólnak hozzá. 

Igen a hívek, mi gyarló hívek. Mondtunk-e életében elég bíztató, bátorító, dicsérő szót? Vagy csak, ahogy szoktuk azt máskor is, elhallgattunk és hagytuk, hogy az a néhány ember nyilvánítson hangos véleményt, akinek éppen nem tetszett egy-egy nevelő szándékú intelme. 

Mert papként ez is volt a feladata: Tanítás a prédikációban és nevelés a hétköznapokon is. Harcolt a rosszul rögzült szokások ellen: Legyen az imádság értelmező, átérző és ne csak felületes hadarás. Az éneklés legyen ütemes, a felesleges nyújtás helyett. Hogy a szobrok jelenléte a templomban nem görögkatolikus hagyomány. Azt sem bánta, ha ezzel néhány ember népszerűségi listáján lejjebb csúszott, fontosabb volt számára az egyháza tisztasága. De a jól bevált hagyományok tiszteletét betartotta és be is tartatta a híveivel. Figyelembe vette, és tovább vitte a helyi hívek régi szép, sajátos szokásait, megőrizte az ünnepek hagyományait.

Szeretett a kertben is munkálkodni. Ültetés, kapálás, gyomlálás közben is tervezett, gondolkodott, alkotott. Fák, bokrok, örökzöldek ültetésével szépítette a templom külső környezetét, a templomkertet.  

A templom megújítása után jött a görögkatolikus közösségi háznak a létrehozása, a régi iskola teljes rekonstrukciójával. Újabb, több éves tervezés a helyi önkormányzattal, egyeztetés az ingatlanrendező állami bizottsággal, a minisztériumokkal, az építkezés munkálatainak követése. Munkálkodásával nem csak a görögkatolikus egyházat, de a község egészét gazdagította, ezért az önkormányzat Nyíracsádért érdeméremmel tüntette ki 2005-ben.

Majd következett volna a kápolna átépítése, a parókia hiányosságainak a felszámolása…, és még megannyi félbe maradt terv, amikor a betegség megakadályozta, hogy valóra váltsa azokat.

Szolgált Pácinban, Gávavencsellőn, Sátoraljaújhelyen és legutoljára Nyíracsádon. Mindegyik település híveinek a szeretetét élvezte – de nem véletlenül kérte azt, ha meghal, ide temessék, a nyíracsádi temetőbe: Abban a faluban akart pihenni, ahol a legjobban szerették, tisztelték. 

Mező atya, Gyuri atya! Esperes úr! 

Hálásan és emlékező szavakkal gondolunk rád ezen a napon, és eszünkbe jut az a papi, atyai figyelem, amiben mindnyájunkat részesítettél, és a mosolygó szemed, amellyel még akkor is bátorítottál, amikor már te magad is komoly betegségekkel küzdöttél. 

Keresztes Szilárd püspök atya temetési szertartáson elmondott szavait idézve emlékezünk Rád: „A halál nem eltakar, hanem még inkább megmutat, rámutat egy emberi életnek a szépségére, egy szolgálatnak a nemességére.”

Drága Gyuri atya! Köszönjük nemes szolgálatodat! Nyugodj békében!