Útra kel Mária – A máriapócsi Kegykép Nyíracsádon

Útra kelt Mária

Szent Lukács evangéliumával mondhatjuk: Ama napokban, az Úrnak kétezer-tizenötödik esztendejében fölkelvén Mária útra kelt Máriapócsról, ahol háromszáztizenkilenc évvel ezelőtt egy szent képen értünk könnyezett. Akkor lett a szegény kis szabolcsi falu az Istenszülő kegyhelyévé. 2005-ben, amikor a harmadik könnyezés száz éves jubileumát ünnepeltük, a kegykép meglátogatott több egyházközséget. Ez történt most is, a második könnyezés háromszázadik évfordulóján.

Útra kelt Mária, hogy meglátogassa a magyar templomokat, a híveket. Máriának szeretnénk most én is a nyomába szegődni, és az evangéliumból olvasni azokat a jeleneteket, ahol úton látjuk Máriát, mert az ő útja mindig az üdvösség nagy eseménye, az útja a mi utunk is.

---

1.      Mária útra kelt a hegyekben Erzsébethez (Lk 1, 39-56)

Eljött Gábor arkangyal, közölte Máriával a hírt, hogy az Isten Fiának Anyja lesz. „Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet.” (Lk 1, 39) Elindult Mária, méhében az Isten Fiával, lelkében, szívében a legboldogabb édesanya minden örömével és rajongásával. Útra kelt, mert hallotta, hogy öreg rokona, Erzsébet is gyermeket vár, és Mária a maga örömét, a világ örömét és üdvösségét már nem tudta egy szem szívében rejtegetni, az örömét meg akarta osztani Erzsébettel.

Mária mindig így indul el, azt akarja, hogy örömét, istenanyai boldogságát, szűzi tisztaságát lássuk, tiszteljük, megirigyeljük. Mária most is azért jött ide, hogy az üdvösség örömét hirdesse nekünk.

Mária megérkezett rokonához. „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1, 41.45) Erzsébet, az öregségében gyermeket váró édesanya a Szentlélek által felismerte Máriában a világ csodáját, Isten üdvözítő hatalmát, felismerte gyermekében az Isten Fiát.

Mária mindig így jár. Benne felismerhetik az emberek, az egyszerűek, az imádságos öregek, a jámbor életű fiatalok a világ üdvösségét, az Isten Anyját, és ez mindenkiből a tiszteletnek, az örömnek és a dicséretnek a szavait váltja ki, mint Erzsébetből. Ez lett az egyház Máriát üdvözlő köszöntésének az egyik fele: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” (Lk 1, 42)

Mit jelentett ez a köszöntés Máriának? Mária öreg rokonának, Erzsébetnek a szavaiból élhette meg azt, amit eddig csak a szívének az öröme és a hitének a biztonsága mondott neki. Itt érezte meg, hogy ő lesz az, akit majd évezredeken át a legszentebb, legtisztább, legáldottabb, legboldogabb anyának tisztelnek. Fiatal szűz leány-anya létére öreg rokonától kapta azt a tiszteletet, amely őt megilleti, mert Isten Fiának anyja lett. Ez hallja most tőlünk is, amikor a kegyképből látva az ártatlan, fiatal Máriára gondolunk, aki szívében hordozta Krisztust, hogy megszülje, és a világnak ajándékozza.

Máriát is elöntötte az az öröm, amit Isten Fia hozott a világnak, és elmondta a kereszténység egyik legszebb imáját: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve.” Mária imádságban elmondta, szívével felismerte az Isten csodáját. Isten azért van köztünk, hogy csodát műveljen. A megtestesülés csodájának bennünk kell folytatódnia. Máriát, a boldog Istenanyát látva a magunk életében kell felfedeznünk a hitnek, a megtérésnek, a bűnbánatnak, a gyónásnak, az új élet kezdésének a csodáját, hogy mi is el tudjuk mondani: „Nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas.”

Mária még ott maradt három hónapig, segítette, gondozta öreg rokonát, megvárta, amíg megszületik a gyermek, Keresztelő János, aztán hazatért, szíve egyszerűségében őrizte a titkot, amíg legközelebb majd megint útra kelt.

2.      Mária elment Betlehembe (vö. Lk 2, 3-7)

Mária ismét útra kelt, mert a császár így rendelkezett. „Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt.” A császár rendelte el a népszámlását, József Betlehemből szármázott, oda kellett mennie. Ment vele Mária is, hiszen tudta, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie, de hogy éppen a császár rendeletére kell oda mennie, erre maga sem gondolt, Eltöprengett-e Mária azon, milyen különös utakon vezeti Isten az ő sorsát, a világ üdvösségét? Biztosan, isten a pogány császáron keresztül is, vagy pogány évtizedeken, pogány rendszereken keresztül is érvényesíteni tudja a maga akaratát. Nem az a történelem ura, aki hatalommal, pénzzel és hadsereggel rendelkezik, a történelem ura a mindenható Úristen, a történelem ura az az ártatlan magzat, akit Mária vitt Betlehembe, hogy beteljesedjék, ami megíratott a próféták által.

Megérkezett Betlehembe. Biztosan megérintette Máriát ennek az akkor kis falucskának a prófétai jelentése, bibliai ihletettsége, de nem volt helyük a szálláson, ezért, „amikor Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2, 6-7)

Mária megérkezett Betlehembe, és boldog örömében rádöbbent, hogy a szegények, a kivetettek, a nyájuk mellett élő pásztorok Messiását hozta a világra. Abban a környezetben, ahol Jézus megszületett, nem ő volt az egyetlen. Az egyszerű emberek nem palotákban éltek, még nem is tisztes polgári házakban, a nyájukkal éltek kint, kőbe vájt barlang-lakásokban, a belső odúban volt a család, kicsit kijjebb a szeretett bárányok, akik melegedtek és melegítettek. Ebben a békességben tudtak az emberek élni. Ebben a közegben kellett Mária gyermekének is megszületnie. Betlehembe kellett mennie, hogy azóta is ott legyen a barlang, amelyet nagy kegyelettel látogatunk, valahányszor a Szentföldön vagyunk. Mária tudta, hogy Isten neki és Fiának ezt a vándoréletet szánta, Máriával, a kegyképpel mi is ezt az utat járjuk, az egyszerűen, szegényen született Messiást keressük, akit a karján visel Mária, akit nekünk, mint a szegények Messiást, a szívünkben kell viselnünk.

3.      Mária fölment Jeruzsálembe (vö. Lk 2, 22-38)

„ Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik; s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát. (Lk 2, 22-24) Isten, az élet Ura rendelkezett, hogy minden elsőszülött neki legyen szentelve. Az állatok elsőszülötteit fel kellett áldozni istennek, az elsőszülött fiút föl kellett vinni a templomba, és bemutatni érte az áldozatot. A szegény emberek áldozata, mint József és Mária, két galamb volt. Vitték a gyermeket, mert elsőszülöttségi jogán istenhez tartozott. Mária tudta, hogy ez a fiú nemcsak úgy tartozik Istenhez, mint minden más elsőszülött, ez a gyermek öröktől fogva az Isten Fia, aki képes arra, hogy minden embert az Istenhez vezessen. Ezért ment olyan boldogan a jeruzsálemi templomba.

Ott találkozott egy öregemberrel. „Simeon a Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél.” (Lk 2, 27-31) Mária, a gyönyörű szép, bájos fiatal édesanya hozta a kisbabát, és ott a megöregedett tehetetlenné vált, szinte a sír szélén álló emberiséget képviselve egy öregpap vette át, bemutatta Istennek, és a lelkében mindnyájunk élete tükröződött, amikor arra gondolt, hogy most már befejezheti az életét, most már adhatja az Isten a megnyugvást jelentő halált, „mert látta szemeim az üdvösséget.”

Ez a gyermek a szegényeknek, az öregeknek, a halálra készülőknek a vigasztalása. Mária ezt a vigasztalást hozza most is nekünk, hogy az életünk nem hiábavaló, az öregedésünknek megvan az értelme és az értéke, és az embernek el kell jutni a boldog felismerésig: Az életem véget ér, a Jóisten adja, hogy békében tudtam befejezni az életemet, megnyugvással hajtsam le fejemet a mennyei Atya kezébe, ezért fűzte hozzá a katolikus egyház jámborsága Mária köszöntéséhez: „Imádkozzál értünk most és halálunk óráján!” Simeon volt az, aki ezt az imádságot, ha nem is ezekkel a szavakkal, elsőként mondta el.

Mária próféciát hallott a templomban. „Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át.”(Lk 2, 34-35) Mária boldogan vitte kisbabáját a jeruzsálemi templomba, de amikor hazafelé ment, akkor az Isten Bárányát, a leölésre szánt Bárányt tartotta kezében, és vitte szívében a tőrt, hogy neki a szenvedés keresztútját kell járnia Fiával. Máriának azóta is ez az útja. velünk járja az emberi szenvedés útját, velünk sír és minket vigasztal, mert tudja, hogy csak áldozatból születik élet, csak a megsebzett, tőrrel sértett szív tud igazán szeretni. Máriára most is így gondolnak az emberek, így zarándokolnak az ő drága kegyhelyeire. Így megyünk mi a Könnyező Szűzanya kegyhelyére, Máriapócsra, és visszük a megsebzett szívünket, a gyengeségtől, bűntől megsebzett életünket, és arra várunk vigasztalást, feloldozást, elbocsátást: „Most bocsásd el, Uram, a te szolgádat s te igéd szerint békességben. Mert látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt, kit rendeltél minden népek színe elé.”

4.      Mária ment Jézus után, aki már nem az övé

Jézus növekedett, és tizenkét éves korában szüleivel együtt fölment Jeruzsálembe, Mária ekkor szerezte a fájdalmas anyai tapasztalatot, hogy ment a Fia után, de szinte csak kullogni tudott utána, Karján hordozni, vezetni már nem tudta, csak követni. A gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben a templomban. „Amikor meglátták, anyja így szólt hozzá: >>Gyermekem, miért tetted ezt velünk. Íme, atyád és én szomorúan kerestünk.<< Ezt felelte: >>De miért kerestetek? nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?<< Velük ment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik” (Lk 2, 41-51)

Milyen lélekkel kereste Mária Jézust, mire három nap múlva megtalálta a templomban? Amikor a templomban találta meg, hogy bánthatta őt a kérdés: Hát miért nem itt kezdtem keresni? Máriának keserű anyai tapasztalatokkal kellett rádöbbennie arra, hogy ez a gyermek nem csak az övé, ez az Atyának a gyermeke, neki az Atya dolgaiban, az Atya házában kell lennie, őt nem azért kapta, hogy boldogan a magáénak mondhassa, őt azért kapta, hogy végleg lemondjon róla, hogy az embereknek legyen vigasztalója, tanítója, Messiása. Tizenkét évesen erre oktatta ki őt a fiúcska Jézus.

Mária ott volt a kánai menyegzőn is, ő vette észre, hogy kifogyott a bor, de amikor szól Jézusnak, akkor kétértelmű választ kapott: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” (Jn 2, 1-11) Jézus óráját, az időket és alkalmakat, a csodáknak, a tanításnak, aztán a végén a keresztnek az óráját nem Mária határozza meg, már nem lehetett dédelgető édesanya, erről a gyermekről az Isten rendelkezett, hogy mikor érkezzen el az ő órája. Amikor elérkezett a kánai csodajel órája, akkor kiváló bor lett a vízből, mert ez a gyermek képes arra, hogy átváltoztassa a világot; ahogy Kánában bor lett a vízből, úgy lett a borból vér, a kenyérből az ő teste, hogy mindig abból táplálkozzunk, Máriának ott kellett lennie ennek az első nagy csodának a születésénél, ő adta nekünk az Isten Bárányát, általa kaptuk az élet kenyerét és az üdvösség borát, de ez számára igen nagy lemondást jelentett.

Egyszer Jézus egy házban tanított. „Amikor anyja és rokonai odaértek, kint maradtak, beküldtek érte és hívatták. Sokan ültek körülötte, szóltak neki: „Anyád és testvéreid kint vannak, és keresnek. „Így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.”(Mk 3, 31-35) Akárhogy nézzük ezeket a szavakat, azokban mindenképpen benne van, hogy Jézus kijavította Mária gondolkodását, mint édesanya biztosan úgy képzelte, hogy majd boldogan elébe siet a fia, ehelyett magasztos tanítást kapott: Nekem már más rokonságom van, engem nem a test és a vér köt csak Máriához – ez a legszentebb kötelék -, de nekem azok a rokonaim, akik az Atya akaratát teljesítik.

Jézus számára Mária azért volt a legkedvesebb, mert tudta, hogy az ő anyja az az ember, aki a leghűségesebben szereti az Atyát, aki mindig meghallotta és megtartotta az isten szavát, akit az Atya szeplőtelen tisztasággal, ártatlan élettel, anyaságában is sértetlen szüzességgel tisztelt meg. Jézus tudta, hogy az ő új rokonai között, akiket az Atya adott neki, Mária az Isten legkiválóbb, a leghűségesebb gyermeke, de abba a szeretetbe, amellyel ő anyját szerette, már minden ember beletartozott.

Mária is tudta, hogy az ő szeretetében is bele kell tartoznia minden embernek. Ezt érezzük mi is, valahányszor a köztünk élő Máriának a képével, a szobrával, a jámborságával találkozunk. Azért jöttünk ide, hogy rácsodálkozzunk Mária anyai szeretetére, és megértsük, hogy mi Máriával az Isten szolgálói és gyermekei vagyunk, és mindnyájunkat kitüntetet Jézus barátai szava: „Aki teljesíti Atyám akaratát, az a testvérem a nővérem és anyám.”

5.      Mária Jézussal fölment a Golgotára

Többet nem olvasunk Máriáról, csak, azt, hogy ott volt a Golgotán, oda is felment Jézussal. Ő, tudta, harminchárom év évet át érlelte magában a fájdalmat, hogy a gyermeke áldozat lesz a világ üdvösségégért, de amit a Golgotán látott, az őt is megrázta. Ott volt hűségesen Fia mellett. „Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.” (Jn 19,25-27) Mária a kereszt alatt lett igazán az Isten Fiának, a Megváltónak az Anyja, a kereszt alatt lett a mi édesanyánk.

Ezt a szenvedő szeretet, a Megváltó Krisztusnak és anyjának lándzsával vagy a szenvedés tőrével átvert szívet tiszteljük mi Mária alakjában. Azért keressük őt, hogy tanuljunk hinni, remélni és szeretni. Tanuljuk meg tisztelni a Megváltó szeretetét és szenvedését, tisztelni embertársaink szenvedését, elviselni a magunk keresztjét. Mária ebben segít minket; a szenvedők édesanyja a mi imádságunknak, áldozatainknak és üdvösségünknek is a biztosítéka.

6.      Mária fölment Fiához a mennybe

Aztán még egyszer útra kelt, de már nem ő ment, hanem Fia vitte magához az örök hazába, hogy az az első út, amikor örömében Erzsébethez ment, a mennyben teljesedjék be a szeretetnek, az ünnepnek, a dicsősségnek, a mennynek Királynéjának az örök boldogságban. Ezt a boldogságot várjuk mi is, valahányszor Máriával találkozunk.

A görög egyházban ma van az Istenszülő napja, az Akathiszt himnusz éneklése. Ezt a himnuszt utánozva szeretném köszönteni könnyező Anyánkat, a pócsi Máriát:

Üdvözlény, Istennek szeplőtelen jegyese!

Üdvözlégy, Mária, aki örömet hoztál nekünk, Jézust; ő tett képessé bennünket, hogy örömet szerezzünk másoknak!

Üdvözlégy, Megváltónk Anyja, aki hordoztad az Isten Bárányát, és példáddal segítesz, hogy áldozattá váljunk az áldozattal!

Üdvözlégy, legszentebb, legtisztább Szűz, akivel Isten minket is gyermekévé fogadott, és egyházában jegyeseként megszentelt!

Üdvözlégy, Fiaddal menekülő és vándorló édesanya; segíts minket kegyképed által is az örök élet felé vezető zarándokúton!

Üdvözlégy, Királynőnk, aki a mennyben dicsőségben és boldogságban élsz; imádkozzál értünk, hogy eljussunk Fiad örömébe!

Üdvözlégy, Istennek szeplőtelen Jegyese!

Ó, könnyező Szűz, ó, drága Istenanya, emlékezzél meg rólam Jézusnál most és halálom óráján. Ámen

Nyíracsád, 2015. március 21.